Eric Berne - Emberi játszmák - Bevezetés

1.A társas érintkezés

A társas érintkezésnek az az elmélete, amelyet részletesebben Tranzakcionális elemzés című könyvemben fejtettem ki, röviden a következőkben összegezhető:

Spitz arra a következtetésre jutott, hogy ha kisgyermekekkel hosszabb időn át nem foglalkoznak, megkezdődik leromlásuk visszafordíthatatlan folyamata, és állapotukhoz könnyűszerrel társulhat valamilyen betegség is. Gyakorlatilag ez annyit jelent, hogy az érzelmi nélkülözés - ő így nevezi - végzetes kimenetelű lehet. Ezek a megfigyelések vezetnek el az ingeréhség fogalmához, és arra vallanak, hogy az ingerek legkedvezőbb formáit a fizikai intimitás nyújtja. Mindennapi tapasztalataink alapján nem nehéz elfogadnunk ezt a következtetést.

Hasonló természetű jelenség figyelhető meg olyan felnőtteknél, akik az ingerektől való megfosztottság állapotába kerülnek. Kísérletek bizonyítják, hogy az ingerszegény környezet múló pszichózist vagy legalábbis átmeneti lelki zavarokat válthat ki. A múltban a társaktól és ingerektől való megfosztottság hasonló állapotba juttatta a hosszú ideig magánzárkában tartott embereket is. Csakugyan, a magánzárkától még azok a rabok is rettegnek, akik hozzáedződtek a fizikai brutalitásokhoz; ezzel a hírhedt eljárással az elítéltek politikailag hajlíthatókká tehetők. (És megfordítva: a hajlíthatóság elleni legjobb ismert fegyver a közösség.) Ha biológiai oldaláról nézzük: az érzelem és ingerhiány könnyen maga után von vagy elősegít szervi elváltozásokat. Ha az agytörzs retikuláris aktiválórendszerét nem éri elegendő inger, akkor az idegsejtekben - legalábbis közvetve - elsorvadási folyamat indulhat meg.

Előfordulhat, hogy ez a folyamat a rosszul tápláltság másodlagos hatása, de a hiányos táplálkozás maga is lehet az apátia terméke. Ez történik az elgyengülésben szenvedő csecsemőkkel is. Érzelem és ingerhiány, apátia, elsorvadási folyamat és halál így tehát valóságos biológiai láncolatba fűződhet. Ebben az értelemben az ingeréhségnek ugyanaz a szerepe az emberi szervezet fennmaradásában, mint a táplálékéhségnek.

Valóban így van, az ingeréhség több vonatkozásban nemcsak biológiailag, hanem pszichológiailag és társadalmilag is - párhuzamba állítható a táplálékéhséggel. Hiányos táplálkozás, jóllakottság, ínyencség, torkosság, különc étkezési szokások, aszkézis, konyhaművészet és jó koszt csupa olyan fogalom, amelyet a táplálkozás területéről könnyűszerrel átvihetünk az érzékelés területére. A túltápláltságnak a túlingerlés a megfelelője. Normális körülmények között, amikor bőséges az ellátás, és nagy a választék, a választást erősen befolyásolja az egyéni ízlés. Lehetséges, hogy az idegenkedés vagy vonzódás többé-kevésbé alkatilag meghatározott, problémánk szempontjából azonban ennek most nincs jelentősége.

A szociálpszichiátert az izgatja, mi történik a kisgyermekkel azután, hogy a természetes fejlődési folyamat során leválik anyjáról. Az eddig elmondottakat "köznyelvi kifejezéssel" valahogy így összegezhetjük: "Ha nem simogatják a gerincagyadat, kiszikkad." Amikor lezárul az anyához fűződő intim kapcsolat időszaka, az ember élete végéig dilemma elé kerül, melyben sorsa és életben maradása a tét. A gyermeki fizikai intimitás fennmaradásának társadalmi, pszichológiai és biológiai erők állják útját; ugyanakkor az ember soha nem adja fel törekvését annak elérésére. Az esetek többségében kompromisszum születik. Az ember megtanulja, hogyan érje be rejtettebb, sőt akár jelképes gondozási formákkal is, egészen addig, hogy olykor már az elismerés apró jele is elegendő a számára; ám ugyanakkor szemernyit sem csökken a fizikai kapcsolat iránti eredeti szükséglete.

A kompromisszum folyamatát különböző kifejezésekkel jelölhetjük, például a "szublimáció" szóval, de bárminek nevezzük is, az eredmény azonos: a gyermeki ingeréhség részlegesen átalakul valamivé, amit elismeréséhségnek nevezhetünk. Minél bonyolultabbá válik a kompromisszum, annál egyénibb lesz az illető személy elismerési vágya; ezek a megkülönböztető jegyek teszik változatossá a társas érintkezést, és határozzák meg az egyén sorsát. Egy filmszínésznek esetleg heti száz "simogatás" is kell hódolóinak névtelen és alaktalan tömegétől ahhoz, hogy a gerincagya ki ne szikkadjon. Egy tudós ezzel szemben akkor is megőrizheti fizikai és lelki egészségét, ha valamely nagyra becsült mester évente akár csak egy "simogatásban" részesíti.

A "simogatást" az intim fizikai kapcsolat általános fogalmának értelmében használjuk; a gyakorlatban ez különféle formákat ölthet. Vannak, akik valóban megsimogatják a gyermeket. egyesek átölelik, vagy barátságosan megpaskolják, mások játékosan megcsipdesik vagy megfricskázzák. Mindezeknek megvan a megfelelőjük a beszélgetésben. Akár meg is jósolhatnánk, hogyan gondoz valaki egy kisbabát, ha halljuk beszélni. A "simogatás" fogalmát, jelentésbővítéssel, köznyelvileg minden olyan aktus jelölésére alkalmazhatjuk, amely egy másik személy jelenlétét nyugtázza. Így tehát a "simogatás" szót a társas cselekvés alapvető egységeként használhatjuk. A simogatások cseréje tranzakció, ez pedig a társas érintkezés egysége.

A játszmák elméletét illetően a következő elv kristályosodik ki: akármilyen legyen is a társas érintkezés, biológiailag mindenképpen előnyösebb, mint ha nincs érintkezés. Ezt a tételt S. Levine néhány jelentős patkánykísérlete is igazolta: a gondozás nemcsak a fizikai, az agyi és az érzelmi fejlődést, hanem az agy biokémiáját is kedvezően befolyásolta, sőt, fokozta a leukémiával szembeni ellenálló-képességet.

Igen sokatmondó tény, hogy a gyengéd gondozás és a fájdalmas áramütés egyforma hatékonysággal szolgálta az állatok egészségét. E bizonyítékok tudatában fokozott önbizalommal vághatunk neki a következő résznek.

2.Az idő strukturálása

Elfogadtuk, hogy a kisgyermeknél a gondozás, a felnőttnél annak jelképes megfelelője, az elismerés, értéket képvisel az életben maradás szempontjából. Kérdés, mi következik mindebből. Egyszerűn szólva: mit tehetnek az emberek, miután kölcsönösen üdvözölték egymást, függetlenül attól, hogy egyszavas, diákos köszöntés volt ez, vagy pedig több órás keleti rituálé? Az ingeréhség és az elismeréséhség után a struktúraéhség következik. A serdülők örök problémája: "És aztán mit mondjak neki?" De nemcsak a serdülő, hanem sok felnőtt is úgy érzi, nincs kényelmetlenebb dolog, mint az érintkezésben támadt folytonossági hiány, a néma, strukturálatlan időtartam, amikor a jelenlevők egyike sem tud értelmesebbet kiizzadni, mint effélét: "Ugye, milyen függőlegesek ma a falak?" Az ember örök problémája, hogyan strukturálja az ébrenlét óráit. Ebben az egzisztenciális értelemben minden társas létezésnek az a funkciója, hogy az emberek kölcsönösen segítsék egymást ebben a vállalkozásban.

Az idő strukturálásának műveleti oldalát programozásnak nevezhetjük. Három vonatkozása van: anyagi, társadalmi és egyéni. Az idő strukturálásának leghétköznapibb, legmegfelelőbb, legkényelmesebb és leghasznosabb módszere valamilyen vállalkozás, melynek az a rendeltetése, hogy megbirkózik a külső valóság anyagával: ez pedig a munka. Az ilyen vállalkozást szaknyelven tevékenységnek nevezik; a "munka" kifejezés azért nem megfelelő, mert a szociálpszichiátria általános elmélete a társas érintkezést is a munka egyik formájának tekinti.

Az ember birkózik a külső valósággal, viszontagságok érik - ez a forrása az anyagi programozásnak. Bennünket ez itt csak annyiban érdekel, amennyiben a tevékenységek szolgáltatnak hátteret a "simogatáshoz", az elismeréshez és a társas érintkezés egyéb, bonyolultabb formáihoz. Az anyagi programozás els8dlegesen nem társadalmi probléma; alapja lényegében az adatfeldolgozás. Amikor hajót építenek, mérések, valószínűség számítások hosszú sorára támaszkodnak, és az emberek közötti, bárminemű társas érintkezést ennek kell alárendelni, mert csak így haladhat előre a hajó építése.

A társadalmi programozás hagyományos, rituális vagy félrituális érintkezéseket eredményez. Fő kritériuma a helyi elfogadhatóság. A köznyelv ezt nevezi "jó modornak". A szülők a világ minden táján megtanítják utódaikat viselkedni, azaz a gyermekek megtudják, melyek a helyes üdvözlési, étkezési, ürítési, udvarlási és gyászrituálék, valamint azt is, hogyan beszélgessenek valamilyen témáról a megfelelő tompításokkal és erősítésekkel. A tompítás és erősítés nem egyéb, mint tapintat és diplomáciai érzék; bizonyos ügyeskedések egyetemesek, mások helyi jellegűek. Helyi, ősi hagyomány bátorítja vagy tiltja, lehet-e böfögni az étkezésnél, lehet-e érdeklődést tanúsítani más felesége iránt. E két sajátságos tranzakció között például fordított kölcsönösségi viszony figyelhető meg: rendszerint nem tanácsos az asszonynép után érdeklődni ott, ahol az emberek böfögnek étkezés után; olyan helyeken viszont, ahol lehet az asszonynép után érdeklődni, ott nem tanácsos étkezéskor böfögni. Rendszerint formális rituálék előzik meg a félrituális, alkalmi beszélgetéseket; az utóbbiakat megkülönböztetésül időtöltéseknek nevezzük.

Miközben két ember közelebbről megismeri egymást, egyre több és több egyéni programozás csúszik be, és "incidensek" adódnak. Felületesen nézve véletlennek is tűnhetnek - az érintett felek talán annak is minősítik őket, a gondos vizsgálat azonban felfedi, hogy az incidensek bizonyos mintákat követnek; csoportosíthatók és osztályozhatók, egymásra következésüket pedig kimondatlan szabályok és előíírások irányítják. Az előíírások mindaddig rejtettek maradnak, amíg a barátságok vagy ellenségeskedések úgy haladnak, akár ha a kártyaszabályok kézikönyvét követnék, de nyomban előtűnnek, mihelyt valaki törvényellenes lépésre vetemedik - ekkor elhangzik a jelképes, szóbeli vagy jogi "Szabálytalanság!" felkiáltás. Az ilyen sorozatokat, amelyek az időtöltésektől eltérően inkább egyéni, mint társadalmi programozásúak - játszmáknak nevezzük. A családi élet és a házasélet, akárcsak a szervezeti élet különböző fajtái, éveken át ugyanannak a játszmának a változataira épülhetnek.

Amikor azt állítjuk, hogy társadalmi tevékenységünk során javarészt játszmákat játszunk, ez nem jelenti szükségképpen azt, hogy főként csak "szórakozunk", vagy hogy játékosi mivoltunk ne volna nagyon is komoly. Ellenkezőleg: a futball és a többi atlétikai "játszma" néha legkevésbé sem szórakozás, a játékosok olykor roppant ádázak; az ilyen játszmák, akárcsak a szerencsejátékok és a "játék" egyéb formái, alkalmanként rendkívül komolyak, sőt akár végzetesek is lehetnek. Másfelől egyes szerzők - mint például Huizinga - olyan súlyos dolgokat is a "játékhoz" sorolnak, mint a kannibálok ünnepi lakomáit. Ne tekintsük tehát felelőtlenségnek, tréfálkozásnak vagy barbárságnak, ha tragikus magatartásformákban is - mint az öngyilkosságban, az alkoholizmusban, a kábítószer-élvezetben, a bűnözésben vagy a szkizofréniában - "játszmák lejátszását" látjuk. Az emberi játék legfőbb jellegzetessége nem az, hogy a benne megnyilatkozó érzelmek dőrék, hanem hogy szabályozottak. Ez rögtön láthatóvá lesz, amikor valamilyen jogosulatlan érzelmi megnyilatkozást válaszul megtorlás követ. A játék lehet zordon, sőt végzetesen komoly, de a társadalmi szankciók csak akkor súlyosak, ha valaki vétett a szabályok ellen.

Az időtöltések és játszmák a valódi átélt intimitás pótlékai. Ezért inkább csak előzetes elköteleződésnek, semmint közösségvállalásnak tekinthetjük őket; ezért jellemezhetők markáns játékformákként. Az intimitás akkor kezdődik, amikor az egyéni (rendszerint ösztönös) programozás intenzívebbé válik, s mind a társadalmi szabályozás, mind a rejtett korlátozások és indítékok kezdenek veszíteni az erejükből. Az intimitás az egyetlen tökéletesen kielégítő válasz az ingeréhségre, az elismeréséhségre és a struktúraéhségre. Prototípusa a szerelmi egyesülés.

Az élet fennmaradása szempontjából a struktúraéhségnek ugyanolyan az értéke, mint az ingeréhségnek. Az ingeréhség és az elismeréséhség szükségletet fejez ki: el akarjuk kerülni, hogy érzékszerveink és érzelmeink a nélkülözés állapotába jussanak, mivel ez biológiai leromláshoz vezet. A struktúraéhség az unalom elkerülésének szükségletét fejezi ki. Kierkegaard rámutatott, milyen bajok származnak a strukturálatlan időből. A hosszú ideig tartó unalom az érzelmi nélkülözés szinonimája, és ugyanazokkal a következményekkel járhat. A magányos egyén kétféle módon strukturálhatja az időt: tevékenységgel és fantáziával. Maradhat valaki magányos mások jelenlétében is, ezt minden pedagógus tudja. Ha valaki egy-két vagy több tagból álló csoportosulás tagja, többféle lehetősége nyílik az idő strukturálására.

Bonyolultságuk sorrendjében ezek a következők: 1. rituálék, 2. időtöltések, 3. játszmák, 4. intimitás és 5. tevékenység - ez utóbbi mintául szolgálhat a másik négy bármelyikéhez is. A csoportosulás mindegyik tagjának az a célja, hogy a többiekkel lebonyolított tranzakciókból a lehető legtöbb kielégüléshez jusson. Minél nyitottabb a személyiség, annál több kielégüléshez juthat. A társas műveletek zöme automatikus programozású. Mivel az így nyert "kielégülések" némelyikét például az önpusztító jellegűeket - nehéz a "kielégülés szó szokásos értelmében elfogadni, célszerűbb olyan, semlegesebb kifejezéssel illetni őket, mint amilyen a "nyereség" vagy az "előny".

A társas érintkezésből származó előnyök a testi és a lelki egyensúly körül forognak. A következő tényezőkre vonatkoznak:

1. feszültségcsökkentés,
2. ártalmas helyzetek elkerülése,
3. a simogatás megszerzése és
4. a fennálló egyensúly fenntartása.

Fiziológusok, pszichológusok és pszichoanalitikusok behatóan megvizsgálták és megvitatták ezeket a tényezőket. A szociálpszichiátria nyelvére lefordítva a következőképpen jelölhetjük őket: 1. elsődleges belső előnyök, 2. elsődleges külső előnyök, 3. másodlagos előnyök és 4. egzisztenciális előnyök. Az első három megfelel annak, amit Freud "betegségből származó előnyként" írt le, éspedig: a belső paranózikus nyereség, a külső paranózikus nyereség és az epinózikus nyereség. A tapasztalat megmutatta, hogy a társas tranzakciókat sokkal hasznosabb és tanulságosabb az általuk nyújtott előnyök szempontjából vizsgálni, semmint védekező műveletként kezelni. Először is, a legjobb védekezés az, ha valaki egyáltalán nem bonyolódik tranzakciókba; másodszor, a "védekezések" fogalma csupán az előnyök első két osztályának egy részét fedi, a maradék, a harmadik és a negyedik osztállyal együtt, ebből a szempontból elsikkad.

A társas érintkezés legtöbb örömöt nyújtó formái - akár beágyazódnak valamilyen tevékenységi sémába, akár nem - a játszmák és az intimitás. A hosszú ideig tartó intimitás ritka, és akkor is elsősorban magánjellegű; a lényeges társadalmi érintkezés nagy általánosságban játszmaformát ölt, és bennünket most elsősorban ez a téma érdekel. Az időstrukturálás kérdéséhez további adalékokkal szolgál a szerző csoportdinamikáról írott könyve.

Hivatkozások

1. Berne, E.: Transactional Analysis in Psychotherapy. Evergreen, 1961.

2. Spitz, R.: "Hospitalism: Genesis of Psychiatric Conditions in Early Childhood." Psychoanalytic Study of the Child 1:53-74, 1945.
3. Belbenoit, R.: Dry Guillotine. Cape, 1938.

4. Seaton, G. J. : Scars on my Passport. Hutchinson, 1951.
5. Kinkead, E.: Why they Collaborated. Longmans, 1960.
6. French, J. D.: "The Reticular Formation." Scientific American, 196:54-60, May, 1957.
7. A használt "köznyelvi kifejezések" a San Francisco Social Psychiatry Seminars folyamán alakultak ki.
8. Levine, S.: "Stimulation in Infancy." Scientific American, 202:80-86, May, 1960.

"Infantile Experience and Resistance to Physiological Stress." Science, 126:405, August 30, 1957.
9. Huizinga, J. Homo Ludens. Routledge, 1949.
10. Kierkegaard, S.: A Kierkegaard Anthology. Ed. R. Bretall. Princeton University Press, Princeton, 1947.
11. Freud, S.: "General Remarks on Hysterical Attacks." Standard Edn. Hogarth Press, London, 1955. Vol. II. "Analysis of a Case of Hysteria." Uo. Vol. VI., 1953. 12. Berne, E.: The Structure and Dynamics of Organizations and Groups. Pitman Medical, 1963